A depresszióról

Az egészségügyi világszervezet (WHO) 1998-as adatai szerint a világon összesen csaknem 400 millióan szenvednek szorongásos zavarban, 340 millióan hangulatbetegségekben. A szkizofrének tömegét 45 milliónyira, az alkoholfüggőkét 120, a droghasználókét 28 millió főre becsülik, s ehhez jön még legalább 1,1 milliárd nikotinfüggő. Az adatokból megállapítható, hogy a neuropszichiátriai kórképek felelősek a tartós teljesítménycsökkenés, végső soron a végleges, illetve az elhúzódó rokkantság csaknem 30 százalékáért. Nagyobb hányadért, mint a cukorbetegség, a magas vérnyomás és a krónikus izületi bajok együtt.

Az előrejelzések legalább olyan drámaiak, mint az adatokból kirajzolódó mai valóságkép: a demográfiai változások következtében ugyanis nagymértékben nő a rizikócsoportokhoz tartozó korosztályok aránya a népességben, a várható élettartam növekedésével szaporodnak az időskori mentális problémák. Másfelől a munkahelyi, illetve az urbanizáció okozta stresszhatások erősődése miatt tovább nő majd az ezekkel összefüggő pszichés zavarokban szenvedők, elsősorban a depressziósok száma.

Lélek vagy elme
A közfelfogásban meglehetős zavar tapasztalható a mentális betegségek területén, sokan nem tudják, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus munkája között, előfordul, hogy "nem vagyok bolond"-felkiáltással utasítják vissza a neurológiai beutalót. Márpedig mind a gyógyítás, mind a rehabilitáció szempontjából elkülönül a különféle mentális betegség kezelése.

Elmebetegségnek általában a tudathasadásos elmezavart (szkizofréniát), a paranoiát és a mániás depressziós pszichózist nevezzük. Ezek a kórképek a magyar lakosság körében körülbelül 1 százalékos arányban fordulnak elő. Sokkal magasabb a korábban neurózisnak nevezett lelki betegségek (például a kényszerbetegségek, fóbiák) gyakorisága. A lakosság mintegy 25 százaléka szenved valamilyen szorongásos és hangulatzavarral járó - azaz depressziós - panasz miatt. A mentális problémák harmadik nagy csoportját a magatartászavarok alkotják.

Fájdalmas szomorúság
A mindennapi orvosi gyakorlatban az egyik leggyakrabban tapasztalt pszichiátriai zavar, s egyben a lakosság jelentős hányadát érintő betegség a depresszió. Az ismétlődő vagy krónikusan zajló betegség előfordulásának gyakorisága legalább tíz százalékos, s a pszichiátria legújabb felismerése szerint már gyermekkorban is jelentkezhet. Ráadásul az utóbbi ötven évben a depressziós esetek száma lassan de egyenletesen növekedett, így ma csaknem egymillió embert érint a betegség valamelyik formája Magyarországon.

S bár a diagnosztikai feltételek bővülésével párhuzamosan nagymértékben javultak a kezelési lehetőségek, a fel nem ismert betegség rendkívül súlyos egyéni és társadalmi veszélyeket, sőt károkat okoz, gondoljunk csak a feleslegesen beszedett gyógyszerekre, a szorongás miatt fogyasztott alkohol hátrányaira, a testi betegségek iránti fogékonyság növekedésére, a munkahelyi, családi konfliktusok szaporodására és sorolhatnánk, egészen a depresszióból fakadó öngyilkossági kísérletekig. Bár a hétköznapi megfogalmazásban sűrűn keverik, de a depresszió nem azonos a hátrányos társadalmi és szociális helyet esetén tapasztalt rossz közérzettel és elkeseredéssel. Ez a betegség bármely társadalmi rétegben előfordulhat, jellemző, hogy a betegek jelentős hányada az átlagosnál jobb körülmények között élő, intelligens, kreatív, magasan iskolázott, nem ritkán művészember.

Létezik a depressziónak úgynevezett larvált, (azaz testi tünetekkel álcázott) formája. Ilyenkor a beteg számos és változó testi panasszal keresi fel az orvosokat, s egyre tanácstalanabbul áll a szaporodó negatív leletek és a nem szűnő tünetek előtt. A helyzetet nehezíti, hogy a kezeletlen, a fel nem ismert depresszió maga is hajlamosíthat testi betegségek kialakulására és fordítva, sokféle valódi testi betegség (ilyen a diabétesz, fekélybetegségek, hipertónia, tumoros esetek) kapcsán kialakulhat depresszió, amelynek kezelése jótékonyan hat az alapbetegség tüneteire is.

Bár a depresszió többnyire biológiai, genetikai hajlam talaján keletkező pszichiátriai betegség, jó néhány olyan külső tényezőt ismerünk, amely elősegítheti, mintegy provokálhatja a kialakulását. Ilyen biológiai hatásnak tekinthetők bizonyos életkorok, állapotok (terhesség, megözvegyülés), a hormonális változások (például a klimax), amelyek lelkileg is sérülékenyebbé teszik az egyént. De léteznek olyan hormonális, kötőszöveti vagy éppen idegrendszeri betegségek, esetleg táplálkozási zavarok, fertőzések, amelyek szintén depresszióhoz vezethetnek.

A depressziós állapot tünetei nem mindig egyértelműek, maga a betegség sem egységes, bár a különböző formáiban gyakran hasonló a klinikai kép, de a hátterében más- más tényező található. Súlyos depressziók esetében megjelenhetnek téveszmék (indokolatlanul erős bűntudat, önvádlás, az elszegényedéstől vagy a megsemmisüléstől való rettegés, üldözésérzés). Még ritkábban lehetnek a betegnek hallucinációi, de ekkor már pszichotikus szintű depresszióról beszélünk. A betegséggel összefüggésben gyakran fordulnak elő öngyilkossági gondolatok és kísérletek is, éppen ezért veszélyes kezelés nélkül hagyni a beteget. A kutatások szerint a befejezett, tehát halállal végződő öngyilkossági kísérletek több mint ötven százaléka mögött megtalálható a depresszió. A klasszikus (típusos) depresszió mellett a betegségnek számos más formája létezik, lehet egyszeri vagy ismétlődő, sőt krónikus, vagy évszakhoz kötött, egy és kétpólusú, de ismert a betegség rendhagyó és melankóliás változta is.

Fénytelen hónapok
A primér, azaz elsődleges okú depresszió egyik speciális formája a késő ősszel kezdődő és tavasszal spontán gyógyuló szezonális betegség, a téli depresszió. Leggyakrabban 20 és 30 éves kor között indul és a betegek csaknem 80 százaléka a szebbik nemhez tartozik. A betegség gyakorisága függ az élettér földrajzi elhelyezkedésétől, így hazánkban körülbelül a lakosság egy százaléka szenved ettől, míg az enyhébb forma a népesség 6-7 százalékát érinti. A diagnózishoz nem elég a téli időszak és a depressziós tünetcsoport együttes fennállása, lényeges az ismétlődés: ha ez az állapot két egymást követő év ugyanazon időszakában fordul elő és a pszichés tényezők oki szerepe kizárható, akkor gyanakodhatunk a téli depresszióra. Miután a betegség úgy is felfogató, mint a szervezet kóros reakciója a rövid, téli nappalokra, a gyógyszeres kezelésen kívül jó hatású terápiás megoldás a fényterápia, amelyhez legalább 2500 lux fényintenzitásra van szükség a beteg szemmagasságában. (Összehasonlításul: egy jól megvilágított szobában 400-500 lux intenzitású fény van.)

Ijesztő örökség
Amióta nem csak a tapasztalat igazolta, hanem számos tudományos felmérés is készült annak bizonyítására, hogy a depresszió megjelenése családi halmozódást mutat, a laikust is érdekli a kérdés, vajon örökölhető-e ez a lelki betegség. A kutatók véleménye szerint a családi halmozódás ténye még nem bizonyítja egyértelműen, hogy valamiféle genetikai átörökítésnek lehet szerepe, számos más tényező is felelőssé tehető: például a családi minták átvétele, bizonyos környezeti-kulturális mozzanatok betegséget kialakító szerepe. A genetikai vizsgálati módszerek számos formáját alkalmazták már a válasz megtalálására, ezek közül is kiemelkedtek azok az ikervizsgálatok, amelyekben egypetéjű, azaz megegyező genetikai állományú testvérekben figyelték a betegség előfordulásának gyakoriságát.

Megállapították, hogy az egypetéjű ikrek esetében igen magas, 65 százalékos a bipoláris depresszió előfordulása mindkét ikerpárban, ám az egypólusú, súlyos forma megjelenése nem ennyire jellemző. Vizsgálták a biológiai szülők környezetéből kikerült, nevelőszülőknél élő gyermekeket is és azt találták, hogy a biológiai szülők depressziós betegsége fokozott kockázatot jelent az utódok számára, még akkor is, ha azok születésüknél fogva külön nevelkednek az egészséges nevelőszülőknél. A molekuláris genetikai módszerek, a DNS analízis számos eredményt hozott már, s várhatóan még többet hoz a depresszió öröklődés menetének tisztásában, ám a tudomány mai állása szerint a válasz egyértelmű: a depresszió, mint betegség nem örökölhető, de a depresszióra való hajlam igen.

A hajlam azonban nem végzet: ha valakinek az első fokú rokona depressziós, akkor az illető 40 százalékos kockázatra számíthat a betegség kialakulására, de még mindig 60 százalékos az esélye annak, hogy egészséges marad.

Rokonlelkek – betegségek
Az öröklődést firtató genetikai vizsgálatok melléktermékeként figyeltek fel a kutatók egy érdekes összefüggésre: a depressziós ember szüleinél, nagyszüleinél nem pusztán a betegség jelenléte volt gyakoribb, hanem az is, hogy mindkét szülő, illetve nagyszülő küszködött a depresszió valamelyik formájával. Persze nem tűnik túl misztikusnak az eredmény, ha a szülők éppen egy pszichiátriai váróban vagy csoportterápián ismerkedtek meg és szerettek egymásba, amint az gyakorta megtörténik. Csakhogy a kutatások szerint a betegség megjelenése mindkét félben inkább azok között gyakoribb, akik még egészségesen házasodtak össze. A szakemberek szerint e jelenség hátterében a személyiségjegyek által meghatározott párválasztási mechanizmus lappang: a “rokonlelkek" legalább annyira vonzzák egymást, mint az ellentétek.

A mániás depressziós betegséget megelőző állapot leggyakrabban az úgynevezett ciklotin személyiségre jellemző, aki kreatív, aktív, a társaság lelkét jelentő színes, izgalmas egyéniség, s mint ilyen, könnyen ismerkedik, teremt kapcsolatot, nos, az ilyenbe nem nehéz beleszeretni. A sokkal gyakoribb típus az egypólusú depresszióra való hajlamot hordozza: magába forduló, csendes, kiszámítható és megbízható ember, aki kiváló férjnek, illetve odaadó, gondos feleségnek ígérkezik, ami fontos lépés az oltárhoz vezető út felé.

A vonzódáson túl sajnos a képet színesíti az a valós jelenségen alapuló magyarázat, hogy a házastárs betegsége hozza ki a másikból a hajlam talaján megjelenő kórt. A vizsgálatok szerint az esetek durván egyharmadában a beteggel való együttélés nehézségei lobbantják betegséggé az addig lappangó hajlamot, s ez a magyarázata annak, hogy ezekben az esetekben a két házastárs tüneteinek megjelenése, a depresszió jelentkezése között általában néhány éves eltolódás van.

Klasszikus tünetek
Ha az alábbi tünetek közül legalább öt tartósan, azaz, több mint két héten át intenzíven fennáll, akkor gyanakodhat a klasszikus depresszió jelenlétére.

• Tartósan fennálló szomorú, nyomott hangulat
• Szorongás, feszültség, ingerlékenység
• Érdektelenség, közömbösség, döntésképtelenség, örömtelenség
• Meglassult gondolkodás, beszéd és mozgás, feledékenység, fáradékonyság, csökkent aktivitás
• Alvászavarok (csökkent vagy fokozott alvásigény)
• Étvágytalanság vagy fokozott étvágy
• Halálvágy, öngyilkossági gondolatok, illetve kísérlet
• Testi tünetek szervi okok nélkül